2014. augusztus 13., szerda

23.A szórakozásból sosem elég

Sziasztok!
Meghoztam az utolsó részt, az epilógus előtt!
Tudom, hogy sokan szomorúak lesztek, mert befejezem ezt a blogot,
de így döntöttem. Viszont már említettem, hogy talán egyszer
majd lesz egy második évad, de erről majd mindenképpen megkérdezlek
benneteket egy bejegyzésben, hogy szeretnétek-e. 
Addig kialakul az egész a fejemben és ha úgy érzem, hogy menne az
írása is akkor nekikezdek. Köszönöm a bíztatás és az olvasókat is!
Jó olvasást!
U.I. Holnap mindebizonnyal hozom az epilógust!
Ölellek Titeket!

-----------------------------------------------------------------------


  - Élveztétek a koncertet? - kiáltom a mikrofonomba, mire mindenki sikítani kezd a hatalmas csarnokban. Tudom, hogy nem mind az én rajongom, de nagyon örülök, hogy mindenki boldog, hogy itt vagyok. - Szeretnétek még hallani egy utolsó számot, mielőtt átengedem a színpadot a fiúknak? - újabb sikítozás, amit igennek vettem. Az elmúlt időben egy számon dolgoztam, amit nem mondhatok boldog számnak, de nem is olyan szomorú. Nem szeretném, ha az Hazz magára venné, mert ezek a sorok akkor jöttek mikor még kételkedtem benne, de a mai napra már egyáltalán nincs semmi kétségem, hogy ő tényleg szeret-e engem. - Ezt a számot még nem énekeltem eddig, de úgy gondoltam, hogy itt az ideje megmutatnom nektek, a cím Sad Serenade. Remélem tetszeni fog!
  Boldogan énekeltem minden sorát. Imádtam ezt a dalt írni és énekelni is. Boldog vagyok, hogy most végre erőt vettem magamon és megosztottam a rajongóimmal is. A szöveg egy szakításról szól és fájdalomról, de mégsem lassú, vannak benne pörgősebb részek. 
  Fáradtan rohantam le a színpadról, majd adtam át a helyem a fiúknak. Ez volt az első koncertünk a szabadság után. Az első után az öltözőbe vezetett, ahol átcseréltem a színpadi ruhám valami kényelmesebbre, majd leültem a kanapéra egy kicsit pihenni, amit egy kopogás zavart meg. 
  - Bejöhetek? - dugja be a fejét Simon.
  - Persze. - mosolygok rá. Becsukja maga után az ajtót, majd leül mellém. Biztos vagyok benne, hogy valamiről beszélni akar velem, de előtte szeretnék tőle kérdezni. - Hogy van Jen mamája? - fordulok felé.
  - Nincs jobban, még mindig kórházban van. - sóhajtja. - Jen pedig már teljesen kikelt magából, azt érzi, hogy el fogja veszíteni. Hiába mondogatom neki, hogy a remény hal meg utoljára nem hiszi el.
  - Jobban lesz, erős nő, biztos vagyok benne, hogy sikerül felépülnie. - húzom halvány mosolyra a számat. 
  - Igen, biztosan így lesz. - bólint rá. - Örülök, hogy ilyen jól kijössz a fiúkkal. - mosolyog rám. - Emlékszem, hogy az elején ez nem igazán volt elmondható, sőt szinte minden nap arra ébredtem, hogy veszekedtek valami semmiségen. Tudom, hogy nem volt neked könnyű ez az álkapcsolat, de látom mára már beletörődtél és ahogy elnézem már nem is olyan ál vagy tévedek? - kérdezi.
  - Nem. - rázom meg a fejem. - Igazság szerint már hetek óta nem ál. Ha jól belegondolok akkor már az elején sem volt annyira az, csak mivel makacs vagyok nem akartam bevallani magamnak sem, hogy talán tényleg kedvelem Harryt, annak ellenére is, amit hallottam róla. Adtam neki egy utolsó esélyt a bizonyításra és nem bántam meg. Aranyos és törődő, nekem pedig pontosan egy ilyen srácra van szükségem.
  - Örülök, hogy így érzed. Gondolom mikor vége a turnénak és nektek lejár a kapcsolatotok, nem fogtok külön válni. - mosolyogva rázom meg a fejem.
  - Nagyon remélem, hogy nem.
  - Mindkettőtök bajod ügye rendbe jött. Gondolom sosem gondoltad volna, hogy ez lesz a vége, hogy beleszeretsz abba a fiúba, aki ki nem állhattál.
  - Hát nem igazán. - nevetem el magam. - De örülök, hogy így történt.

***

  Vigyorogva nézem a színpadon ugráló fiúkat. Igaza van Simonnak, ha akkor nem megyek bele, ha Jen kényszerít rá akkor valószínűleg sosem találkoztam volna vele és sosem szerettem volna bele. Örülök, hogy így lett, hogy nem hagytak békén, hogy belekényszerítettek. Már az utolsó számukat énekelték, aztán pedig következett a búcsúzás, aminek a végén sorba jöttek le a színpadról a fiúk.
  - Ugye tudod, hogy a számod nem fog beteljesülni, ha rajtam múlik. - suttogja a fülembe Harry.
  - Izzadt vagy. - lököm el magamtól nevetve. - Zuhanyozz le, utána majd beszélünk. - vigyorgok rá.
  - Nem szeretnél talán csatlakozni hozzám? - kérdi, mire én csak megrázom a fejem.
  - Most kihagyom, talán majd legközelebb. - nyújtom rá a nyelvem.
  Fél óra múlva már tisztán és isteni illattal áll előttem. Szorosan ölel magához, majd apró csókokkal hinti be a nyakam, minden egyes pontját. Kuncogni kezd, mikor észreveszi, hogy nehezebben veszem a levegőt és a szívem is kétszer olyan gyorsan ver, csak azért, mert ő a közelembe van.
  - Nem tudom mit csinálnék nélküled. - suttogja.
  - Én igen. - motyogom. - De nem akarok arra gondolni, mivel eszem ágába sincs téged elengedni. - ölelem szorosabban magamhoz. - Bebizonyítottad, hogy komolyan gondolod, amit nagyon köszönök. Mellettem voltál minden reggel és ha rosszat álmodtam megvigasztaltál, pedig biztos vagyok benne, hogy eleged volt már abból, hogy folyamatosan ezt kell tenned.
  - Érted bármire képes vagyok. - morogja a nyakamba. - Nem számít, hogy mit csinálsz, hogy hányszor kell megvigasztaljalak, csak a számít, hogy mellettem légy és szerethesselek.
  - Mikor lettél te ilyen romantikus? - tolom el magamtól és nézek csillogó szemeibe.
  - Mindig az voltam. - suttogja az ajkamra. - Te váltottad ki belőlem, hogy ennyire megváltozzak, miattad lettem az, aki most vagyok. 
  - Ahogy én is. - mosolygok rá. - Ha te nem jössz valószínűleg még mindig abban a burokban ülnék és várnám, hogy egyedül... - de nem tudtam befejezni, mivel ajkait az enyémre tapasztotta.
  - Nem fogsz egyedül megöregedni, mivel én azt sosem engedném neked. - motyogja a csókunkba.
  A kezem a hajába vezetem, majd gyengéden meghúzom. Tudom, hogy az ő leggyengébb pontja a haja. Mindig képes vagyok morgást kiváltani belőle, ha meghúzom, vagy csak szimplán beletúrok, amit elég sokszor csinálok mostanság.
  - Srácok - nyit be valaki a szobába - upsz, bocsi nem akartam semmit sem megzavarni. - nevet fel.
  - Nem zavartál meg semmi. - szólal meg Harry. - Mit akartál mondani Lou?
  - Csak annyit, hogy a srácokkal úgy gondoltunk, hogy beülünk valahová enni, nem jössztök? - Harry felém fordul, mire én bólintok egyet.
  - De megyünk, csak adj még öt percet. - morogja.
  - Oké. - nevet fel ismét. - A kocsinál várunk titeket. - kacsint, majd kimegy.
  - Ez most mire volt jó, most azt hiszi, hogy egy gyors menetre készülünk. - nézek rá durcásan.
  - Mert talán arra készülünk? - kérdi vigyorogva. 
  - Biztosan nem. - tolom el magamtól. - Éhes vagyok és amíg ez így van, addig semmire sem vagyok hajlandó.
  - Ezt még számon kérem rajtad. - lehel egy apró csókot az ajkamra. - De akkor menjünk, éhen ne haj nekem, még terveim vannak veled a mai nap folyamán. - nyitja ki nekem az ajtót.
  Miután mindenki helyet foglalt a kocsiban, amit Louis vezetett, elindultunk. Egy sarokban lévő boxban foglaltunk helyet, majd adtuk le a rendeléseinket. Míg vártunk, sokat nevettünk és beszélgettünk. Úgy érzem, hogy ők a családom helyett is azok. Nem mintha anya nem állna mindenben mellettem, de ő nem lehet velem mindig, ám ezzel az öt idiótával már hetek óta össze vagyok zárva.
  - Nem hiszem el, hogy hamarabb kész voltál, mint én. - akadt ki Niall.
  - Valaki nagyon ki van éhezve. - suttogja a fülembe Harry.
  - Hát törődj bele, hogy képes megverni téged egy lány. - kacsintok rá.
  Mivel Harry képtelen volt otthon tartani a kezét, így hamar elköszöntünk a többiektől, majd visszaindultunk a szállodába, ahol az én pasim végre megkaphatja, amit annyira akar. Vagy mégsem? Lehet játszanom kéne vele egy kicsit, ugyanis eddig mindig megkapta, amit akart egyből...
  - Mire gondoltál mit csinálunk a nap hátralevő részében? - kérdeztem mikor bementünk a szobánkba. Nagyra nyílt szemekkel nézett rám, amin én nevetni kezdtem. - Talán te már kitaláltál valamit. - sétálok el mellette.
  - Na ne szórakozz velem. - kapja el a karom, majd húz magához és azonnal lecsap az számra. Belemosolygok a csókba, majd játékosan eltolom magamtól.
  - Talán el kéne mennem zuhanyozni. - gondolkodom el, majd Harryre pillantok. Hát ezért az arcét megérte szórakozni vele. - Csak vicceltem. - szólaltam meg mikor láttam, hogy mindjárt durcáskodni kezd, ha nem kapja meg amit akar. - Csókolj már meg. - nevetem el magam, ő pedig vigyorogva közelit felém, majd az ágyra lökve fölém magasodik.
  - Ezt még visszakapod, te nőszemély. - vigyorog rám, majd a nyakamnak esik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése