10.Szenvedély...

Sziasztok!

Tudom, hogy rég volt rész, de most ismét jelentkezem egyel.

Remélem örülni fogtok neki és tetszeni fog.

Igazából ez az egész hírtelen ötlet volt, 1gy nem tudom mit fogtok hozzá szólni, 

de remélem csak jót. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást is!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

----------------------------------------------------------------------

  Feszültség. Már napok óta gyűlik bennem. Nem is ismerek magamra. Annyi minden történt velem, hogy úgy érzem kezdek bedilizni. Megörülök ettől, megörülök az érzéseimtől. Utálom, hogy Jen megmondja, mit kell csináljak, de magam még annál is jobban, mert egy olyan fiú után kezdek - ha jól sejtem - érzéseket táplálni aki iránt nagyon nem lenne szabad. Hibáztathatnám őt is, hiszen jól néz ki és folyamatosan rám mászik, de ennek nem ő az oka, én tudnék neki nemet mondani, de az a baj, hogy nem akarok, hogy nem bánom, hogy ezt teszi. Azt bánom, hogy belekeveredtem ebbe. Arról aztán ne is beszéljünk, hogy most Jen és Simon valamit nagyon megszerettek volna beszélni, de nekem még nem szabad róla tudnom. Miért érzem azt, hogy nekem nem fog ez tetszeni? Miért érzem azt, hogy ebből valami olyan lesz amitől még ennél jobban is elgyengülök? Nem akarok gyenge lenni, nem szeretek gyenge lenni, erősnek kell lennem és nem belevonni az érzéseimet a döntéseimbe. Viszont a bennem összegyűlő feszültségtől minnél hamarabb meg kell szabaduljak. Most azonnal!

  Felpattantam az ágyamról és a gardróbomba rohantam, felvettem az első ruhát ami a kezembe akadt. Szart se érdekelt most, hogy nézek ki. Gyorsan átöltöztem, majd amilyen csendbe csak tudtam kiosontam a házból. Beültem a kocsimba és egyenesen oda mentem, ahová tudom, hogy nem lett volna szabad. Nem voltam kiöltözve, de nem is érdekelt, hogy táncgatyába és egy toppba vagyok, meg tornacsukába, csak mentem a fejem után. 

  Én magam is megdöbbentem, hogy anélkül jöttem ide, hogy bárki is kényszerített volna rá, de még mielőtt meggondolhattam volna magam csengetni kezdtem, hogy ne legyen visszaút.

  - Jövök már! - kiáltott az egyikük, mivel az ujjam a csengőre tapadt. - Mi...? - de amikor meglátott akkor mosoly jelent meg az ajkán. - Mit keresel itt Sel, nem tudtuk, hogy meglátogatsz minket? - vigyorgott rám Louis.

  - Nem hozzád jöttem. - léptem be mellette. 

  - Oké? - nevet fel. - Jól vagy? - fordul felém.

  - Tökéletesen. - vágom rá cinikusan. - Hol van?

  - A szobájában. - válaszol, én pedig már megyek is felfelé a lépcsőn.

  El sem hiszem, hogy tényleg megteszem. Képes leszek rá? Muszáj, mivel le kell nyugodnom és tudom, hogy ennek csak egy lehetősége van. Olyan vagyok - vagyis úgy érzem magam - mint egy vadmacska, aki most bárkit vagy bármit széttépne. Ahogy az ajtója elé érek, már kopogok is rajta. 

  Pár másodperc elteltével kinyitódik előttem és megjelenik ő egy száll gatyában, amit most nem igazán bánok.

  - Öt perc. - jelentem ki. -Annyit mondtál, legyen. Megkapod. - a zavarodott arckifejezését most vigyorgás veszi át.

  Bármilyen hülyén is hangzik ez az egész, közelebb léptem hozzá és átkaroltam a nyakát, minden lépésemnél jobban vigyorgott. Szerintem rájött, hogy mit szeretnék, így lejjebb hajtotta a fejét, én pedig abban a pillanatban rátapasztottam az ajkam az övére. Éreztem, hogy mosolyog és azt hiszi, hogy ő nyert, ami egy részben igaz is, de abban biztos vagyok, hogy ez még egyszer nem fog megtörténne úgy, hogy én kezdeményezek. Hátrébb lépett, majd bevágta az ajtót, átkarolt én pedig teljesen hozzásimultam. A meleg keze megérintette a bőröm, mivel a toppom kicsit felcsúszott amikor rávetettem magam. Normális esetben úgy rácsaptam volna, hogyha még ennél is jobban felcsúsztatja, de most egyáltalán nem zavart, sőt inkább élveztem azt, ahogyan a bőröm reagált az érintésére. Felforrtam, tele voltam vággyal, amit rajta szerettem volna levezetni. Hiba? Lehet, de most teszek rá. Ha be akarja nekem bizonyítani, hogy érzek iránta valamit, akkor most én bizonyítom be neki, hogy így van.

  A lábaim az egyik pillanatban még érintették a földet utána már nem, gondolkozás nélkül karoltam át velük a derekát, éreztem, hogy mozogni kezdtünk, de nem igazán törődtem vele. Leültetett valahová, majd megszakította a csókot.

  - Nem tudom, hogy mi ütött beléd, de tetszik. - mosolyog, aztán pedig a nyakamba temeti az arcát és nedves puszikkal hinti be a bőröm. 

  - Te kérted, hogy legyek öt percet magam. - ziháltam. - Megtettem.

  Egy pillanatra megállt és csak a lélegzetét éreztem, de aztán folytatta én pedig a hajába vezettem a kezeim. Mikor szívni kezdte a bőröm meghúztam, mire morogni kezdett, de ismét megcsókoltam.

  - Ha így folytatod - morogta a számba - az ágyban fogunk kikötni.

  - Nem érdekel. - motyogtam.

  Ismét felemelt, majd gyengéden letett az ágyra és fölém mászott. Normális esetben már rég lerúgtam volna magamról vagy tette,m volna valamit, hogy ne történjen semmi sem, de most inkább közelebb húztam magamhoz. Átvette az irányítást rajtam, lassan haladt a nyakam felé, mire én egyre jobban kezdtem zihálni. El sem hiszem, hogy ezt váltotta ki belőlem. Ám egy szempillantás alatt felébredtem amikor a keze a mellemre talált.

  - Ne! - állítottam le azonnal, majd felültem, ő pedig legurult rólam. - Te jó ég! - tértem magamhoz. - Akkora egy idióta vagyok.

  - Ugye ezt nem mondod komolyan? - túr a hajába. - Idejössz nekem esel, most pedig leállítasz... ezt nem teheted velem.

  - Hiba volt idejönnöm, ennek pedig sosem lett volna szabad megtörténnie, sosem! - néztem rá, könnyeimmel küszködve.

  - Nem, nem volt az. - fordítja maga felé az arcom. - Most végre önmagad voltál. - néz a szemembe.

  - Nem ez nem igaz, most pont ellentéte voltam önmagamnak és miért? - néztem a szemébe visszanyelve az előtörő zokogásom. - Azért mert mikor a közeledben vagyok úgy érzem, hogy lángra robbantod a testem, hogy minden porcikám az érintésedre vágyik és ez megrémiszt. - nagyra nyílt szemekkel néz rám. - Haza kell mennem. - állok fel, de elkapja a csuklóm és visszahúz. 

  Ráesek, ő pedig körém fonja a karjait. Mi a fenét csinál?

  - Nem engedem, hogy elmenj. - jelenti ki. 

  - Harry, el kell mennem. - suttogom.

  - Nem. - vágja rá. Mi a fene baja van?

  - Srácok. - kopog valaki az ajtón. Jaj ne, csak be ne jöjjenek. - Minden rendben?

  - A legnagyobb rendben. - kiált ki Harry. - Hamarosan lemegyünk. - teszi hozzá.

  - Oké. - válaszolja Louis.

  - Kérlek el akarok menni. - könyörgöm neki.

  - Miért félsz ennyire az érzéseidtől? - kérdezi, nem is figyelve az előtte tett könyörgésemre. - Miért félsz kimutatni őket?

  - Mert tudom, hogy milyen vagy. - motyogom, ha már úgysincs szabadulásom.

  - Tényleg? - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Akkor mond el, hogy milyen vagyok. - kéri.

  Mocorogni kezdek az ölelésében, mire elendeg. Felülök és próbálok minnél távolabb kerülni tőle, de nem jön össze mivel ő is feltápászkodik és mellém ül. Türelmesen várja, hogy beszéljek.

  - Harry - sóhajtok fel - te mindenkit kihasználtál. Mindenkit magadba habarítasz, majd miután lefeküdtél velük eldobod őket. Képtelen vagyok benned bízni, nem megy. Nem akarok én is a trófeáid közé tartozni. Nem akarok én is szenvedni, mint a többi lány, akit dobtál. - mondom, de csak magam elé bámulok, képtelen vagyok ránézni. - Nem akarom, hogy összetörjön a szívem.

  - Nem akarom összetörni a szíved. - teszi a kezét a combomra. - Lehet, hogy nem sok jót hallani rólam, de nem vagyok olyan kegyetlen, mint amilyennek beállítanak... A lányokkal pedig sosem azért szakítottam amire te gondoltál, hanem mert nem működött közöttünk a dolog. Közös megegyezés volt, szinte mindig. Az egy éjszakás kalandjaimat pedig ne hozzuk fel.

  - Lehet, hogy nem akarsz megbántani, de úgyis az lenne a vége. - nézek rá félve.

  - Nem lenne az. - mondja. - Hogy bizonyítsam be neked? - én csak megvonom a vállam. Ezt nem lehet bebizonyítani, nem nekem.

  - Nem tudod bebizonyítani. - morgom.

  - Dehogynem. - rántja meg a kezem, én pedig rá dőlök. Az ajka pedig azonnal megtalálja az enyémet.

  El kellett volna tolnom magamtól, pofon vágni, majd elrohanni innen. Ehelyett mit csinálok? Visszacsókolom és a hajába túrok. Olyan idióta vagyok!

  - Látod, neked is szükséged van rám. - dönti az enyémnek a homlokát. - Bízz bennem. - suttogja.

  - Nem megy, egyszerűen nem megy. - motyogom. - Nem tudok benned bízni, bármennyire is szeretnék.

  - Engedd meg nekem, hogy elnyerjem a bizalmad... - simít végig az arcomon. - Ígérem, hogy nem foglak megbántani, csak engedj magadhoz közelebb.

  - Megpróbálhatom. - mondom alig hallhatóan.

  - Renden. - mosolyog rám. - Gyere menjünk le a többiekhez - nyújtja a kezét - mielőtt azt hiszik majd, hogy valami olyat csinálunk amit igazából nem is.

  Félve helyezem a kezem az övére, majd összekulcsolja őket és felsegít. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, hogy megpróbálok megbízni benne, de nem tagadhatom, hogy igenis érzek iránta valamit, nem tehetem meg. Nem akarok se magamnak, se neki hazudni, de képtelen vagyok benne megbízni. Tudom, hogy nem ismerem, hogy csak az újságokban írják azt, de mi van ha ilyen valójában is?

  - Már azt hittük megöltétek egymást. - nevet fel Louis mikor leérünk.

  - Csak beszéltünk. - vonja meg a vállát Harry. 

  Az ujjaink még mindig össze vannak kulcsolva így egy kicsit furcsán érzem magam, de az semmi sem volt ahhoz képest, amit most érzek. Harry leült a fiúk közé, egy pillanatra elengedte a kezem én pedig ülőhely után kezdtem kutatni, de egy pillanat múlva hátulról átkarolt és az ölébe ültetett.

  - Azt hiszem kezdtek összemelegedni. - jegyzi meg Zayn, mire én mérges pillantást vetek rá.

  - Mit nézzünk? - kérdeztem, miután már meguntam azt, hogy mindenki minket bámul.

  - Horrort. - vigyorog Louis, mire a többiek bólogatni kezdenek. - Neked is jó? - kérdezi tőlem.

  - Persze. - vágom rá.

  Mégis mit mondhattam volna, hogy nem akarok horrort nézni? Lehet, hogy az kellett volna mondanom , de nem tettem.

  - Ha félsz hozzám bújhatsz. - suttogja Harry vigyorogva.

  - Azt várhatod. - morgom. Csak éljem túl ezt a másfél órát....